Mára ugyancsak megtépázta az idő a sárkányok létezését, mivel kizárólag mesékben bukkannak fel, kifejezetten gyermetegnek látjuk őket.
Pedig az emberek még a 16. század derekán is hittek a sárkányok létezésében. Ekkor történt ugyanis, hogy Conrad Gesner felvette a sárkányt az Állatok története című tudományos művébe.
A sárkány magában foglalja a hüllőt és a madarat, azaz a föld és a levegő elemeit. Jobbára úgy képzelték, hogy lófeje, kígyófarka van, az oldalán több nagy szárny, négy mancsán pedig négy-négy karom. A történetírók szerint a Sárkánytól léteznek az első császárok. Gyógyító erejű a csontja, foga, nyála.
 

A Keleti Sárkány

A kínai mitológiában 4 mágikus állat létezik; Az Egyszarvú, a Főnix, a Sárkány és a Teknőc. A kínai Sárkányt (kínai jelentése: "kiváló értelmű lény" vagyis 'Lung') istenként tisztelik, olyan mint egy oroszlán tulajdonságokkal felruházott angyal. Meglovagolja a szelet, a földműveseknek esőt hoz, továbbá birtokolja a legfőbb bölcsességet, a halhatatlanságot és a gyógyítóerőt. Õ alapította meg a kínai isten dinasztiát. Õ találta fel az írást és a tudományokat. Ezért nem csoda hogy a Sárkány évszázadokon át császári jelvény is volt. A császár trónját Sárkány-Trónnak, arcát Sárkány-Arcnak nevezték. A császár halálakor azt mondták, hogy az uralkodó felment egy Sárkány hátán az égbe.

Sze-ma Csien Történeti feljegyzések című művében azt olvassuk, hogy amikor Konfuciusi elment, hogy tanácsot kérjen Lao-cétól, az udvari archívum és könyvtár mesterétől, a látogatás után ezt mondta: „A madarak repülnek, a halak úsznak, a vadak futnak. A futó állatot elejtheti egy csapda, az úszót egy háló, a repülőt pedig egy nyíl. Ám itt van a Sárkány; nem tudom, miképpen lovagolja meg a szelet, s hogyan jut fel az égbe. Ma láttam Lao-cét, így mondhatom, hogy láttam a Sárkányt.”

Hajdan egy Sárkány, illetve egy Ló-Sárkány tűnt föl a Sárga-folyó vizéből, s az fedte fel egy császárnak azt a híres kör alakú ábrát, amely a Jang és a Jin egybefonódó játékát jelképezi; egy király hátas- és vadászsárkányt is tartott az istállójában; egy másik uralkodó pedig sárkányhúson élt, s virágzott a birodalma. Egy híres költő ekképpen jelenítette meg a nagyság veszélyeit: „Az Egyszarvú hidegtálként végzi, a Sárkány pedig húspástétomként.”

Csang Seng-jü egyik 6. századi falfestményére négy Sárkány került. Akik megtekintették a képet, kifogásolták, hogy nem festett nekik szemet. Haragra lobbant Csang, kézbe vette ismét az ecsetet, s a tekervényes figurák közül kettőre felfestette a hiányzó szemeket. Erre „villám és mennydörgés töltötte be a levegőt, megrepedt a fal, s a Sárkányok felröppentek az égbe. A két szemnélküli Sárkány azonban a helyén maradt”.

A Nyugati Sárkány

A tudomány számos fajt megkülönböztet. A Mennyei Sárkány az istenek palotáit hordja a hátán, vigyáz rájuk, hogy le ne zuhanjanak. Az Isteni Sárkány – az emberiség javára – szelet kavar és esőt ád; a Földi Sárkány megszabja a folyók és patakok folyását; a Föld Alatti Sárkány őrzi az ember elől elrejtett kincseket.

A középkori Európa Sárkányelképzeléseiben kétfajta sárkány élt: a többfejű Sárkány, amely vizet őrzött, tüzet okádott, s az embereket és állatokat egyaránt megtizedelte, valamint a repülő Sárkány, amely vihart keltett, s a fellegekben lakott. Mindkét sárkánytípusnak több változata alakult ki. A repülő Sárkány, mely elsősorban a hiedelemmondákban él, nyilvánvalóan ősibb típus a – főleg csak népmeséinkből ismert – többfejű Sárkánnyal szemben. A különféle Sárkányokról szóló képzetek közös vonása az, hogy a Sárkányt mindenütt rosszindulatú démonnak tartják. Ez az alapvető, meghatározó tulajdonság a középkori Sárkányelképzelésekben és a jelenkori folklórműfajokban is azonos.

Főleg a középkorból visszamaradt írásokban lelhetünk rá a Sárkányokra. Ebben az időben nem túlságosan szerették a Sárkányokat, sőt irtották a fajtájukat. Külön hivatás volt a Sárkány ölés. A későbbi időkben pedig a Sárkányok iránti utálatukat a vízköpőkbe ölték, így megrontva a Sárkányok becsületét, nagyságát és ezáltal a Sárkányok feletti uralmukat akarták kifejezni.