Kékellő kincsek a budaörsi Odvashegyen Alig félórányira a zajos fővárostól, a Budaörs feletti hegyekben igazi botanikai kincsestár bújik meg. Az Odvas-hegy a Budai Tájvédelmi Körzet fokozottan védett része, a turistautak is elkerülik. Zsebkendőnyi kis területén számos védett fajnak otthont adó, ritka és sérülékeny élőhelytípusokkal találkozhatunk. Különlegességének okát a dolomit alapkőzetben kell keresnünk. Ez a kőzet nehezen oldódik, így nem keletkeznek benne barlangok, viszont fizikailag jól aprózódik, éles formákat, meredek oldalakat hozva létre. Az aprózódás eredménye a felszínt borító szögletes törmelék, a murva, amelyet a szél és a víz folyamatosan lefelé görget a hegyoldalon, így nem alakulhat ki rajta vastag talajtakaró. A nyílt sziklafelszín a napsütötte déli oldalakon a környezeténél jobban felmelegszik, ezért ezek a sziklagyepek képesek menedéket nyújtani ősi, melegebb korszakokból itt maradt növényfajok számára. Ilyen például a magyar gurgolya (Seseli leucospermum), a Szent István-szegfű (Dianthus plumarius ssp. regis-stephani), vagy a magyar méreggyilok (Vincetoxicum pannonicum). Ez utóbbi csak a Villányi-hegységben és a Budai-hegység három pontján él, ezek egyike az Odvashegy. Kökörcz, kökerczin, kekerchen „Gallyak hegyén s rejtett magokban/ aludtak még a szép szinek./ Csak az avarban leskelődtek / bolyhos leánykökörcsinek.” - írja Áprily Lajos Tavaszi háború című versében. Kora tavasszal a dolomitgyepek egyik legszembetűnőbb ékessége a fehér bundát viselő leánykökörcsin (Pulsatilla grandis), amely enyhe teleken akár már februárban elkezdheti bontogatni virágait. A dús szőrzetre az ilyenkor még bizony elő-előforduló fagyok ellen van szüksége. Nyáron viszont a nagy szárazsággal kell megküzdenie, amit mélyre hatoló karógyökere segítségével old meg. A leánykökörcsin halvány ibolyaszínű virágai kehelyszerűen felállók. Termései hosszú, tollas repítőszőröket viselnek, így a magok a szelek szárnyán jutnak el megtelepedési helyükre. Rokona – és gyakran szomszédja – a fekete kökörcsin (Pulsatilla pratensis ssp. nigricans), amely valamivel később bontja sötétebb színű, bókoló virágait. A kökörcsinek a magyar nép régi ismerősei. Már a honfoglalás előtt, az eurázsiai sztyeppéken vándorolva találkozhattunk velük, ez ugyanis a legjellemzőbb élőhelyük. Nevük is ebből a korból származik: az ősi kökörcsin kifejezés török eredetű, a kök, azaz kék szó kicsinyítő képzős alakja. Érdekesség, hogy ugyanez a szótő fedezhető fel a szintén lilás virágú kikerics, illetve a kék termésű kökény nevében is. Tudományos nevüket harangszerű virágaikról kapták: a pulsare szó jelentése harangozni, rázni. A kökörcsinek minden hazai faja védett, de sajnos ennek ellenére veszélyezteti őket – illetve általában dolomitgyepjeinket – a turisták taposása, a terepmotorozás és a siklóernyőzés. Régebben előszeretettel gyűjtötték a kökörcsineket gyógynövénynek, csokorba, vagy kerti dísznövénynek, mára azonban már erőteljesen megfogyatkoztak, ezért ne bántsuk őket! Leszakítva amúgy is hamar elhervadnak, az átültetést pedig mélyre hatoló gyökereik miatt szinte sohasem élik túl. Szöveg: Tinya Flóra

Kökörcsinek a budaörsi Odvashegyen Fotó: Zsila Sándor © National Geographic Online 1/9 1/9